Augusztusban lesz három éve már, hogy írtam ide? El sem hiszem... pedig mintha tegnap lett volna.
Rövid update: amely álláson annyit vekengtem anno, végül megkaptam. Immár a harmadik tanév közepén járunk, és imádom. Nem... ezt nagybetűkkel kell írnom: IMÁDOM. Mindvégig az 1-2. évfolyamos gyerekek egyik osztályában voltam, de mivel az osztályfőnökök váltakoztak, így inkább a kurrens nevét írom: 1/2W.
Ez az eddigi legjobb évem, egyébként. Nem mindig könnyű persze, de T-vel (homeroom teacher) csak úgy repül az idő. Fantasztikusan vezeti a csapatot, olyan kisugárzása van és olyan szakértelme, ami mellett gyerekként és kollágaként is csak tanulni, gazdagodni lehet. Méghozzá végig mosolyogva! A többi munkatársammal, a vezetőséggel és a gyerekekkel is nagyon jó az együttműködés.
Ezen kívül két éve dolgozom az iskola könyvtárában is. A feladataim színesek, örömmel és elégedettséggel töltenek el, és nem kívánhatok jobbat magamnak, minthogy könyvekkel és tanítással foglalkozzam ugyanabban a feladatkörben.
Jaj, igen, zárójeles bekezdés arról, hogy miért is írok ilyen "bugyután": most tanultam, hogy mivel jár a CGTP használata, milyen "tünetei" vannak, hogy valaki mesterséges intelligenciát használ. Egy ideje én is "megfigyeltetem" magam egyes feladatoknál, és a kényszeres oldalamnak szinte hízeleg pédául a hármas felsorolás, a tagolás, a hosszú kötőjelek használata, de mint kiderült, ezek mind jelei a robotikus írásnak is. Lehet, hogy el kellene kezdenem butítani a szövegeim?
Az ok, amiért ma billentyűzetet ragadtam, már egy ideje forr bennem. Nehéz is megfogalmazni, mert többféle megközelítésben látom, és mintha mindig ugyanoda lyukadnék ki: mintha egyre kevesebbet éreznék a világban a törődésből, az odafigyelésből, a gondoskodásból (sorolhatnám, de túlságosan erőltetett volna, ugye? És így is érthető. Meg az OCD és az AI miatt sem szeretnék háromnál több szinonimát írni.)
Ami különösen bántó, hogy a szakmában is elkezdtem érezni az odafordulás mechanikus, műanyag-szagú jelenlétét.
Mintha a komolyabb tartalmak tényleg mindig kottaszerűen volnának megírva, és készen állnának a "LinkedIn posztságra", ami sokszor már hasonlít a megmondásnak és a dörgölőzésnek egy formájára. Ettől persze még nem feltétlen érdektelen, vagy értéktelen a tartalom. Mi több, kiszolgálja az ember struktúrált gondolkodását, igényeit és a határokon belüli, feszesebb elhelyezkedést, nem rugaszkodik túl messzire a témáktól. Így viszont (kicsit sajnos) nincs "ne rakj zoknit a kenyérpirítóba" felhívás sem, amire az olvasó felkaphatná a fejét.
Az utóbbi két hétben nagyon vártam egy visszajelzést egy állásjelentkezésre. Őszinte leszek: nem gondoltam teljesen komolyan, mikor benyújtottam oda az anyagom. (S talán ha ezt olvassák, már megy is az iratmegsemmisítőbe/kukába az egész. De remélem, ha így van, azért tovább fognak olvasni, mert ahogy árnyalom a képet, annál biztosabb lesz, hogy érdemes mellettem dönteni, vagy éppen ellenkezőleg.)
Igazság szerint kíváncsi voltam, hogy vajon mit ajánlanak.
Nem gondoltam innen elmenni, most már egy ideje berendezkedtem itt, Németországban. A nyelv és a "rendszer" ismerete (legalábbis részleges ismerete), az állásom, a szépen berendezett saját kuckónk elkényelmesített egy kissé. Valljuk meg, anyagi szempontból is biztonságban vagyok, és itt egy hajszállal kevésbé kell féltsem magam a nézeteim miatt.
Csakhogy az élet nem ennyire egyszerű. Vannak, akik és amik hazahúznak Magyarországra, és sokszor honvágyam is van. Pislákol továbbá a remény, hogy a rendszer, ami egyre rosszabb irányba sodorja az országot, egyre sötétebbre festi a hangulatot egyszer (hamarosan?) megváltozhat.
Minden hozzám közelebb álló ismerős tudhatja, mennyire szeretek otthon.
De ugyanők azt is tudják, hogy szükségem van a szabad oktatásra (dióhéjban), hogy jól működjek a munkámban - és a munkám én vagyok, az oktatás mintegy definiál engem. Szeretném a jövő generációt nyitottságra és érdeklődésre nevelni, kiemelni számukra az egyediség és az önazonosság fontosságát, hogy megtalálják útjukat a jólét és a "jól lét" felé. A tanítás közben táplálni és óvni, erősíteni elmét és lelket egyaránt. A Nemzetközi Iskola falain belül töltött idő után kezdem úgy érezni, hogy az az opció, hogy egyetlen tankönyvcsomag kötetein belül található (bocs, de lassan szinte korhadó!) információhalmaz megtanítása nem hogy nem elégít ki, de egyenesen lehervaszt. És nem csak engem, de a gyerekeket is. Kiöli az életet és a kíváncsiságot mindenkiből. Bízom, mert bíznom kell abban, hogy a legtöbb magyarországi kollégám hasonlóképp gondolkodik ebben a témában.
Lényegében tehát irgalmatlanul félek a béklyóktól. Azok nem térek vissza, az biztos. Visszatérnék azonban arra, hogy részt vegyek egy reformizálásban. Hogy egy osztálynyi gyerek közé, vagy a politikába (amibe egyébként korábban készültem is), azt hagyom az életnek eldönteni.
A jelentkezésem 17 napja adtam le. Azóta egyetlen szóval sem reagáltak, és ez engem rossz érzéssel tölt el. Ezzel a lendülettel itt vissza is mutatnék a törődésre. Szóval én úgy gondolom, hogy pedagógusként kicsit munkaköri kötelességem mások érzéseit és gondolatait fontosnak tartani, pozitívan befolyásolni.
Mindjárt visszakanyarodok erre a vonalra, de meg kell feleljek egy fontos gondolatomnak: hálával tartozom a kollégáimnak, akik ugyanígy gondolkodnak. Így például R-nek, aki a minap "bubbly"-ként azonosította a mindenkori hangulatom és megjelenésem az iskolában. A szó legjobb értelmében mondta ezt, csak kedves szavakkal magyarázta magát, mikor kérdőn néztem vissza rá. Elképesztően jólesett!
Nos, nagyon úgy tűnik, hogy az iskola vezetősége, ahová a jelenkezésem adtam, nem osztja ezt a gondolatmenetet velem kapcsolatban. Talán nem vagyok elég jó. Talán nem elég a nemzetközi munkatapasztalat, a nyelvtudás, a 16 év oktatásban töltött idő, a szerteágazó érdeklődés stb. Ki tudja. Reméljük a többi álláskereső azért legalább kap egy "kösz, majd jelentkezünk emailt". Mindazonáltal szeretném azt hinni, hogy más esetekben céljuk, hogy a partnereik (gyerek, szülő, kolléga, érdeklődő, akármi) elégedetten és gazdagabban zárjanak egy-egy kommunikációs aktust, mint ahogy elkezdték.
Sharing is caring - szoktuk mondani az iskolában. (Remeg a kezem a hosszú gondolatjel használatáért.) Megosztottam, amit akartam, és nagyon remélem, hogy legalább magamnak jó emlékeztető lesz a későbbiekben ez a poszt.
