Reflexió - azaz egy belső vita naplójának margójára (pro és kontra)

Ma megkaptunk "a beosztásunkat".
Alaphelyzet: Szóval van ez a bizonyos őszi szünet, amit - mondjuk legtöbbünknek tudta nélkül, csak ezt nemigen ismerjük be - de nem szabadságoltatnak engem, és a kollégáimat. (Tehát mi úgy hittük, "legálisan" vagyunk jövő héten távol a munkahelyünktől.) Ahhoz, hogy jóvá tegyük ezt a még el nem követett bakit, olyan plusz feladatot kapunk, aminek gyakorlatilag mi választjuk meg a témáját, sőt a formáját is, csak írásos bizonyíték legyen rá, hogy elvégeztük, és hasonló súlya van, mint egy "átlagos" munkanapnak (ha van olyan egyáltalán egy pedagógus életében).
Pro: Tegyünk (végre?) valami hasznosat: építsünk óravázlatot. Reflektáljunk egy megtartott óránkra. Készítsük el a halloweeni/mikulás/karácsonyi műsor tervét előre. AKÁRMI. Csak legyen pedagógiai értéke.
Kontra: Na most a gond nem ez. Megteszem, sőt. Gondolkodom rajta. Tényleg, időt és energiát is szánok rá, pedig tudom, hogy elég volna átdatálni egy korábbi óravázlatom, és szépen rányomni a nyomtatás gombra. Ez az egész azonban annyit ér, mint mikor az ember magán megnyomja a vetítés gombot. Igaztalan, méltatlan, a valós pedagógiai munkához képest smafu, sőt, már-már kamu. Plusz: ha bárki is elolvassa, hát legfeljebb az igazgatónk lesz az, más nemigen.
Ha előre megkaptuk volna, hogy ez és ez a helyzet, így néz ki a munkanaptár, és hát nincs mit tenni, dolgozni kell valahogy, meg valahol, de feltétlen akkor, az őszi szünetben, az ok, azt értem. De most, utolsó előtti pillanatban?

De mégis: jó, rendben, ez talán korábban nem volt ilyen aktuális, most kell vele foglalkozni, és nem előbb, és nem később. Írjunk, olvassunk, tervezzünk, szervezzünk, dolgozzunk. (Ha már máskor ugye mindig csak a lábainkat lógatjuk...)
Dolgozzunk.

Pro: Egyébként én magam még csak hét éve tanítok hivatalosan (és komolyan, a mai dolgok után csak egyre zöldebbnek és zöldebbnek érzem a füleimet), ez aláírom, nem olyan sok. Van, aki 20, van, aki lassan 40 éve tanít. Még ifjontiként, meg afféle perverzitásból, illetve esetleg a grafomán, word-imádó énem imád óravázlatot írni. Fene tudja, mit eszem rajta, pláne tudván tudva, hogy a terveim fele valósul csak meg - mostanában viszont már ezt is a tervek közé rakom, és próbálok inkább "bankolni", hogy a fejlesztést az adott pillanat, csoport, hangulat, akármi alapján spontán módosíthassam, ha kell. Na de ez csak én vagyok, s tudom, hogy jópár kollégám nem így van ezzel, nem is hibáztatom őket érte, hiszen számomra is akadnak olyan feladatok, amiket nem szeretek.
Kontra: A kollégáim egyébként ma reggel fájlalták (teljesen érthető módon) először, hogy ez az új feladat miféle hülyeség, meg megaláztatás. És ebben  - hát... - némiképp egyetértek.  Nem ott, nem így, nem az ember háta mögött kellene hogy megkapja "a beosztását". Jó lenne szemből. Hiszen egy munkaközösségin 20 percet is el bírunk beszélni egymás feje mellett egy problémáról, ami valójában nem is probléma, vagy legalábbis nem a mienk, és meg sem tudjuk oldani, és (bocs), de a legkevésbé sem érint minket. Erről a problémáról meg ma először hallottunk. Na - ne.
És pro: Mondjuk az ilyen feladatok lehetnek hasznosak, így például a köreinkben nem túl sokat emlegetett reflexió - vagy akár a pedagógus reflektív magatartása. (Mondjuk úgy gondolom, hogy a reflektív magatartás megjelenése egy embernél arányos az értelmi, és akár érzelmi intelligenciájával, de ez csak az én véleményem). Az, hogy tudjunk visszafelé is gondolkodni. Némiképp önkritikát gyakorolni. Sőt, írásba is adjuk. Ehhez erő kell, és akarat, és egy nagy adag lelkiismeret.
Kontra: melyik az a pedagógus, aki nem gondolja át legalább egyszer (ha nem ezerszer), amit a munkája során tett, nem tett, mondott, nem mondott, vagy akár csak gondolt??? Melyik emberféle az, aki ilyet mer ilyet feltételezni egyáltalán egy tapasztalt tanítóról, tanárról???
Aki igen, kéremszépen, az egy álszent, szemtelen, szakmaiatlan, lekiismeretlen féreg. Nincs helye az iskolákban, annak környékén, sőt, az iskola szónak sem az ő ajkán. De ez megint csak az én véleményem.
Pro: amiatt megértem a főnököm - akivel egyébként tényleg nyíltan és őszintén közölhetjük, mi ezzel az egésszel a bajunk - hogy valamit az tankerületi főokos asztalára kell tennie (különben őt is, mint anno a BNAG igazgatóját leváltják egy pillanat alatt). Kitalált valamit, amivel talán jól járunk, de nem gebedünk bele az egyébként is bokros teendőink közepette. Nem irigylem most: így két tűz között biztosan nem érezheti kellemesen magát sem velünk, sem a saját főnökeivel szemben.

Még mindig nem értem a hagulati csúcspontra. De majd most.
Az egész kikristályosodása egy szüneti rövidve értekezleten történt, kora délután. Addigra már mindenféle szóbeszéd mérgezte a bagázst. Ott hangzott el, valójában mi az ok, mik a lehetőségek, satöbbi. Talán ha előbb tudjuk meg, mondjuk a munkaközösségi vezetőmtől, valamelyik igazgatóhelyettestől, vagy akár az iskolatitkártól, akkor ez az egész máshogy csapódott volna le. De most már mindegy, egy plusz félnapos idegrombolás már nem számít. Sokkal rosszabbul esik a kollégáim "vérengzése". Történt ugyanis, hogy miután láttam a saját nézőpontomat is, és a tanárkollégák általános visszautsasítását (annak okát: hogy az a feltételezés milyen megalázó, miszerint mi esetleg nem dolgozunk "eleget"), és megláttam a főnököm vergődését, rövidre akartam zárni az egészet, és azt mondtam, hogy ez elmismásolható feladat, nagyon rám förmedtek. Élénken él emlékezetemben egy bizonyos kollegina arca, ahogy kiabál az enyémbe, hogy örül, hogy nekem ilyen egyszerű a dolog. (Nem, nem örül, pláne...) Egy másik, aki nemes egyszerűséggel - hasonló odaszólással - hátat fordított nekem. Nem csak magam miatt, inkább az általános jókedvet siratva mondom ezt el.

Nem véletlenül tértem vissza a Kossuthba. Az iskola családias hangulata, a kollégák lelkiismeretes munkája, az általános pörgés vonzott vissza. Ez ma odalett. Remélem holnap visszakapom a hitem, de már egyre kevésbé remélek. Beszivárgott az iskolába az országot felenyésző káosz, félelem, hatalmaskodás, üres észosztás, az alsóbb meggyötrése és megalázása. Az elnyomásban harag született, és születik.. A minket, pedagógusokat körülölelő hazugságok (béremelési és terhelé-csökkentő blablablablabla) miatt a harag kifelé és befelé is folyik, ömlik, mint a csatornalé, és önti el az országot, S aki csak a szagát érzi, fintorog és undorodik.

Csak mi ezt nem látjuk, mert nincs időnk figyelni rá. Na vissza az óravázlatokhoz.

Módszerem és újabb búcsúm

A módszer? Az első számú a személyiség. Az onnan érkező szeretet, kedvesség, játékosság, figyelem és őszinteség, s nem utolsó sorban a humor. Ha mindezek együttállása nem koherens a szándékkal, hogy tanítani, nevelni szeretnénk, akkor nincs módszer sem, nem mutatunk releváns értékeket még akkor se, ha a lehető legnagyobb szakértelemmel a fejünkben érkezünk a terembe. Csak egy erőszakos szándék, hogy "tudást" töltünk  fejekbe. (Egy fenét tudás az, csak nullák és egyesek tömegére váltható, elfelejthető adatok lesznek, ha nem tudják mihez kötni...). Az élmények, emlékek gyártása (főleg a kellemeseké) segíti a gyerekeket a rutin megszerzésében is, s ami talán még fontosabb: hogy holnap vissza szeretne jönni, mert a mai gyakorlásban is sikerélményeket szerzett és jól érezte magát.

Hány sors, iskolai karrier tört és törik meg vajon, mert nem ilyen hitvallással fordul a pedagógus a gyermekhez? Hányan utálják meg az iskolát csak amiatt, mert hideg-rideg, "embertelen" légkör várja ott? Egy rugalmatlan, érzéketlen személyiség, aki nem közvetít számára szeretetet és biztonságot, sosem arat igazi babérokat majd.

Hogy mi erre a bizonyítékom? A saját tanítóim, először is. S jópár kollégám, akik környezetében a gyerekeken a boldogság egyértelmű jeleit láttam, mikor együtt voltak a tanítójukkal. Másodszor: a gyerekek, akiket tanítok, tanítottam és a szülők, akikhez hazatérnek. Az ő elbeszéléseik számomra a legértékesebbek.

A minap együtt utaztam a vonaton egy olyan kislány apukájával, akinek korábban informatikát tanítottam. Az apuka - akinek egyébként hálás vagyok, hogy ezt elmondta, mert akármilyen ember, tanító is legyek, a megerősítés mindig jól fog esni - valami olyasmiről számolt be, hogy a tantárgy iránti szeretet magvát én ültettem bele a gyermekbe. Milyen jó ilyet hallani...

Korábban sokszor sujkolták, hogy a kiégés ellen a legjobb az, ha otthon egy támogató környezet vár. Lehet, az sem árt. De én máshol találtam meg a tanítás iránti "szenvedélyem" motorját: a motor maguk a gyerekek. A velük való viszonyom. Az, hogy szeretem a velük töltött időt (kapaszkodj: jelenleg mindennél jobban!), szeretem, hogy fejlődnek és tanulnak, és hogy ezt ők is érzik, és szívesen osztják meg velem. És ezek a dolgok legalább nem vesznek el, mert önmagukat generálják. Ez a motor nem külső, hanem belső, és emiatt tartósabb, nincs függésben mástól. Nem függ attól, hogy iskolán kívül milyen az életem, hogy biztosít-e a jó háttér a meglétéről, vagy jelét adja annak hiányáról. Nem érdekel többé, ha már becsuktam az ajtót, hogy mi volt velem odakint.

Miután annyi élménnyel, értékkel töltekeztem az elmúlt 10 hónapban, megint gazdagabb lettem. Sajnálom, hogy ennek az osztálynak (is) fájdalmat okoz az, hogy távoznom kell, de valahol meghat, hogy így éreznek, és kifejezik azt. Megerősítenek a fent leírt hitvallásomban. Köszönöm nekik, köszönöm a szeretetüket, a közös emlékeket, mindegy egyes mosolyt külön-külön, köszönöm a szülőknek a bizalmat, a támogatásukat, a megerősítést. 

Üzenetem mindannyiuknak, hogy nem érdekes, mikor válik a gyerek tökéletes helyesíróvá, szövegértővé, matek-műveletek tudójává (ha egyáltalán számít az elsajátítás mértéke). Főleg manapság, mikor a világ már a zsebünkben elfér: kit érdekel, tudják-e mi a különbség és a hasonlóság a béka és a gólya közt? Bár ennél az osztálynál sem jelentett gondot a tananyag elsajátítása, mégsem ez a fő. (A számonkérések eredményei nem olyan fontosak, a jegyek többedlegesek, ne ezzel foglalkozzanak. Valahol tudni kell határt szabni a világ zajának. Azok csak számok. Nem lesz attól valójában több senki, hogy egy hamarosan felemésztődő papíron leírt érték most eggyel több, vagy kevesebb, mit a többieké...) Egy ép és egészséges személyiség, lélek és psziché nélkül nincs hová beágyazódni annak a sok tudásnak, amit bele töltünk, úgyhogy elsősoban erősítsük, támogassuk őket ebben, hogy szeressenek tanulni, szeressék, amit csinálnak, legyen élmény az együtt töltött idő, úgy jobban megy a tanulás is. 

Túl rövid a gyerekkor, sőt az élet is, hogy ne így fogjuk fel a dolgokat.

Ez az én módszerem.

Őszinte gondolatok nevelésről, a demokráciát tanításról

Az elmúlt időszakban - mióta tudom, hol (nincs) a helyem, folyton fúrja az oldalam, hogy vajon mit tanulhatnak tőlünk valójában a gyerekek. 

Az egy dolog, hogy megtanítjuk őket olvasni, írni és számolni - de ezen felül - indirekt módon a gyerek sokkal többet tanul el. Látja és hallja a köztünk zajló kommunikációt. Érzi a szituációk hangulatát - s bár sok felnőtt nem hiszi, de mindebből kiérti a kommunikáló emberek mindenféle viszonyát.

• Horizontálisan: most akkor bírjuk-e egymást, tudunk-e, illetve hajlandóak vagyunk-e érdemben hozzáadni egymás munkájához. 

• Vertikálisan az alá-, illetve fölérendeltségi viszonyokat. A vélteket és a valósakat. (Majd ezt kifejtem.) 

Véleményem szerint rossz kiindulás, hogy "ugyan már, ezt a gyerekek nem érthetik". Az lehet - de ez is csak a kisebbik szelete a körülöttem lévő gyerekeknek - hogy nem tudatosul bennük. De mindnképpen beépül. Ha nyugalom van, ha feszültség van, ha egyenlőségek, illetve egyenlőtlenségek állnak fent. S nem magyarázza el nekik szinte senki, csak beléjük épül, s talán burjánzik majd el.

Én ezt nagyon nem szeretném. Szerintem a nevelés része, hogy mi felnőttek a mindenféle szituációkat megmagyarázzuk nekik. Hogy lássuk és láttassuk a példákat, akár modellezzük őket. Mutassuk meg nekik a "jókat", de néha a "rosszakat" is, hogy eszükbe jusson, milyen érzés részt venni egy egynél több fős bármilyen kommunkációt magába foglaló élethelyzetben. Onnantól pedig övék a döntés, hogy hogyan viselkednek, mert azt már ha akarnánk sem tudnánk befolyásolni.
Tanítóként azonban szerintem fontos lefektetni az egyenlőség alapjait. Számomra ez a demokrácia egyik alappillére. Az igazié. 

Most olyan dolgokat taglaltam, amelyek "kicsik", abban a tekintetben, hogy csak pár emberi élet egy-két perces epizódjai. Ilyenekből tevődik össze minden élet, és - direkt, vagy indirekt - ebből tanul mindenki. Így alakul az attitüd a többi embertársunk felé. És a sors olyan, hogy összehoz majd hasonlókkal. Ha pedig többen vagyunk, csoport leszünk, erősítjük egymást, akármilyen attitüddel rendelkezünk.
Így alakul ki egy demokratikus társadalom.

Hiszem és örülök neki, hogy ebben nekem gyerekek a partnereim, és hathatok egy kicsit rájuk, elültethetem bennük azokat a magokat, amik ezt a posztot is ihlették, és még megannyi gondolatot, ami egy értlemes, elfogadó, lélekben egészséges felnőtté válásához kellenek.

Úgy alakult, hogy korábban ezt kicsit szűkebb keretek közé, talán gyermekek számára is érthető, sarkos (kissé túl sarkos) formában és stílusban is megírtam. 
Íme:



Kedves Gyerekek!

Nagyot változott nemrég a világ,

A felnőtt többé nem bölcsebb már,

Mint a gyermek: jó példát alig ád.

Szépen kérlek: (vakon) ne hallgassatok ránk!

Bizony, én úgy hiszem, ti okosabbak vagytok.

Hatalmi mámor, balgaság nem mosta ki agyatok.

Amíg Ti tudjátok, mi az együtt, s mi az egyedül,

Addig a nagy azt mondja együtt, majd nem vegyül.

Versenyt csinál a nagyotmondásból.

Posztol, megmond, sért és beszól,

Majd kihúzza magát: de ügyes is voltam,

Tettem a szépet és fekvőbe is rúgtam.

[Nem segíti fel, aki lent van,

Tovább tapossa csak.

Nem épít, csak rombol,

(s a semmi iránti) haragja viharként tombol.]

Ne kövess. Ne hidd, hogy ez a helyes.

Ez inkább búhoz, majd háborúhoz vezet.

Te még képes vagy megfogni bárki kezét,

Legyen az öreg, fiatal, fekete vagy fehér.

S fogd is meg! Sőt: 

értsd, fogadd el, ha tudod, szeresd is őt.

Ha holnap Te leszel a felnőtt,

Adj a fiaknak esélyt és szebb jövőt.

A sarkából kifordult világ, a sarokba fordult világom

A mai nappal - már sokadszor - éreztem úgy, hogy fáj a torkom a ráfagyott szótól és égnek az ujjbegyeim, hogy megírjak valami ütőset. De ennek az országnak semmi sem elég. Itt BÁRMIT meg lehet csinálni, ha elég jól helyezkedik az ember fia-lánya. Akármit is írhatnék: meglopott az állam, kizsigerel az állam, hazudik rólam is és nekem is... itt mindent szabad. Mit nekünk erkölcs(tan?), istentisztelet, tíz, vagy akárhány parancsolat. Itt nem az számít, mit szabad, hanem az, hogy ki szegi meg a szabályt.

Európa, világ, hallasz minket? SEGÍTS!!!