Őszintén

Eljött, elkezdődött, folyik, vagy ahogy a "maiak" fogalmaznak, dübörög a tanév.
És osztályfőnök lettem. 5 tanévvel a hátam mögött, egy olyan helyen, ami nem csak városi, de országos szinten, s állítom, akár nemzetközi berkekben is kiemelkedően teljesít(ene). Nem állítom, hogy bármilyen fórumon a legjobb (habár a mutatók így közvetítik ennek a komplex rendszernek, munkafolyamatnak eredményeit, amennyiben elfogadjuk, hogy ezek átválthatók nominális értékekre), mert mindig is kirázott a hideg az oktatás és a verseny bármilyen kapcsolata között.
 - A mai napig is jókat mosolygok a "versenytanítás" szón, ami a főiskolán bevett szokás volt... Valahogy nem tartom elég életszerűnek, életszagúnak ezt a kifejezést. Félreértés ne essék, nem szeretnék bírálni senkit (a főiskolát sem), tényleg lehet fergeteges és gyatra órákat is tartani, mégsem hiszem, hogy egy óra (vagy akár dokumentum, de még egy nagy volumenű értékelés sem) képet adjon bárki pedagógiájáról. Emiatt nem is versenyeztetnék senkit senkivel. Bocs.
Tények: tanítok matematikát, olvasást, írást, fogalmazást és nyelvtant, környezetismeretet, erkölcstant és testnevelést, valamint technikát. (Emellett tartok külön korrepetálást és a tavalyi 6 magántanítványból kettőt még mindig tanítok.)
Egyelőre sok dolgot csak most tanulok, együtt a gyerekekkel, de ami lépéssel előrébb vagyok, valószínűleg egy életre szóló továbbképzésként emlegetem majd évekkel később.
Nem állítanám, hogy könnyű. Sőt.
Minden nap 5 órai kelés, 7-kor már az iskolában vagyok és ritkán távozom órák után. A napok általában telítettek, a lyukasóra sem lyukas, nincs kilépés, nincs ebéd, sokszor még mosdóba is elfelejtek kimenni. Van rengeteg dolgozat és füzetjavítás, vannak bemutatók, vannak hospitálások, van rengeteg adminisztráció, van helyettesítés, van kapcsolattartás szülőkkel ilyen és olyan témában. Otthon órákra készülök éjbemenően.
Unalom? Az nincs.
Mindig is arra gondoltam, hogy - habár én nem vagyok az a versenyző típus - nyerni azért szeretek. Bizonyítani szeretek. Szeretem az elismerést, és egyre többet hajtom én is, hogy másoknak jusson belőle. (Hozzáteszem - s akinek nem inge, ne vegye magára - ez manapság nem dívik: a szülők, a gyerekek és a kollégák elismerésre néha zavarba is ejt, mert a többi meg annyira zavarba ejtően NEM reagál a munkánkra. Mondhatnánk, hogy minek is annyit hátba veregetni minket, nem kell annyit ajnározni, hiszen "csak a munkánkat végezzük" - de én csak azért is hajtom, hogy nem árt az senkinek.)
Nos, visszatérve: nyertem. Győztem. Egy versenyben, amit nem hirdetnek, ami bennem folyik. Meg tudtam csinálni. Ott vagyok egy hegy tetején, feljutottam a csúcsra, éreznem-élveznem kell a kilátást és dédelgetnem az emlékét az ide vezető útnak.
Próbálom. Most újraolvasom, hátha meg tudom győzni magam, és végre nem a "most épp mit nem csináltam meg" érzéssel zárom a posztot.
...

Update: nem sikerült.

Búcsú

Kedves Kossuthosok (Diákok, Pedagógusok, Szülők)!

Eljött ez a nap is. Hivatalosan az utolsó, amelyen a Kossuth Iskola pedagógusa vagyok.

Az elmúlt időszak - amióta tudom, hogy hamarosan nem tartozom már közétek - igen nehéz volt a számomra. Eleinte azért is, mert néha egyedül éreztem magam a bajommal, sokak előtt hallgatnom kellett róla, amíg biztossá nem vált, hogy távozom. Belülről feszített persze. Már kezdtem megszokni, mikor eljött az alkalom, mikor besántikáltam az iskolába, hogy elmondjam mindenki másnak is, hogy s mint (nem) lesz. Feltépte a sebet, hogy kimondtam hangosan is, amit már olyan régóta próbáltam megfogalmazni. Fájt, és sajnos voltak mások is, akiknek fájdalmat okoztam a búcsúval, és utólag bocsánatot is kérek érte.

DE. A jóra kell emlékezzünk, erre magamat is mindig figyelmeztetnem kell, mert a jó dolgokból tényleg rengeteg van (rengeteg közös is), és tényleg érdemes belemerítkezni néha, ha van egyáltalán időnk elrévedni a múlton. Nekem például sok vidám és kedves percet okozott azoknak az emlékeknek áttekintése, amiket találtam. Átélni őket még jobb volt. Képek, rajzok, levelek, ajándékok... nagyon sok van belőlük és mind arról tanúskodnak, hogy fantasztikus élményekkel gazdagodtam az elmúlt években. Köszönöm őket. 

• Gyerekek, kívánom mindegyikőtöknek, hogy legyetek boldogok és leljetek sok örömet és sikert a tanulásban. Legyen sok-sok vidám percetek együtt. Semmivel se akarjatok előbb felnőni, mint ahogy azt a sors kívánja tőletek. És ha egyszer felnőttök, akkor sem szabad elfelejteni játszani!
• Kollégák, kolleginák, megtiszteltetés volt Veletek dolgozni. Ilyen aktív, szorgalmas, szerethető gárda, mint Ti kevés van, azt hiszem. Úgy érzem, hogy ezalatt a pár év alatt a nyomás és a problémák minőségének és mennyiségének változásával nagyon sokat tanulhattam Tőletek (és talán Veletek együtt) a megoldások keresésének metodikájáról - nem is beszélve arról, hogy közben mennyit nevettünk. Köszönettel tartozom minden egyes percért. Erőt kívánok Nektek, mosolyokat, csillogó tekinteteket, türelmet és fesztelen pillanatokat egymás, a gyerekek és a szülők körében is.
• Szülők, kedves szülők... Azért mondom ezt így, akár egy értekezleten (mert szoknom kell), mert nem igazán emlékszem olyanra, akivel rossz kapcsolatom lett volna, és ebben óriási szerencsém van. Köszönöm a bizalmat, egy élmény volt a gyerekeitekkel/gyerekeikkel dolgozni. Együtt tanultunk, egymást tanítottuk, jóformán nem is volt olyan nap, amikor nem gazdagabban távozhattam volna az iskolából, mint ahogy érkeztem. A szülőknek mit is kívánhatnék mást, mint elégedettséget a gyerekekkel kapcsolatban, emellé még egy nagy adag bizalmat, türelmet, együttműködési "kedvet" és elfogadást.

PS: nem mentem messzire ;)