Hány sors, iskolai karrier tört és törik meg vajon, mert nem ilyen hitvallással fordul a pedagógus a gyermekhez? Hányan utálják meg az iskolát csak amiatt, mert hideg-rideg, "embertelen" légkör várja ott? Egy rugalmatlan, érzéketlen személyiség, aki nem közvetít számára szeretetet és biztonságot, sosem arat igazi babérokat majd.
Hogy mi erre a bizonyítékom? A saját tanítóim, először is. S jópár kollégám, akik környezetében a gyerekeken a boldogság egyértelmű jeleit láttam, mikor együtt voltak a tanítójukkal. Másodszor: a gyerekek, akiket tanítok, tanítottam és a szülők, akikhez hazatérnek. Az ő elbeszéléseik számomra a legértékesebbek.
A minap együtt utaztam a vonaton egy olyan kislány apukájával, akinek korábban informatikát tanítottam. Az apuka - akinek egyébként hálás vagyok, hogy ezt elmondta, mert akármilyen ember, tanító is legyek, a megerősítés mindig jól fog esni - valami olyasmiről számolt be, hogy a tantárgy iránti szeretet magvát én ültettem bele a gyermekbe. Milyen jó ilyet hallani...
Korábban sokszor sujkolták, hogy a kiégés ellen a legjobb az, ha otthon egy támogató környezet vár. Lehet, az sem árt. De én máshol találtam meg a tanítás iránti "szenvedélyem" motorját: a motor maguk a gyerekek. A velük való viszonyom. Az, hogy szeretem a velük töltött időt (kapaszkodj: jelenleg mindennél jobban!), szeretem, hogy fejlődnek és tanulnak, és hogy ezt ők is érzik, és szívesen osztják meg velem. És ezek a dolgok legalább nem vesznek el, mert önmagukat generálják. Ez a motor nem külső, hanem belső, és emiatt tartósabb, nincs függésben mástól. Nem függ attól, hogy iskolán kívül milyen az életem, hogy biztosít-e a jó háttér a meglétéről, vagy jelét adja annak hiányáról. Nem érdekel többé, ha már becsuktam az ajtót, hogy mi volt velem odakint.
Miután annyi élménnyel, értékkel töltekeztem az elmúlt 10 hónapban, megint gazdagabb lettem. Sajnálom, hogy ennek az osztálynak (is) fájdalmat okoz az, hogy távoznom kell, de valahol meghat, hogy így éreznek, és kifejezik azt. Megerősítenek a fent leírt hitvallásomban. Köszönöm nekik, köszönöm a szeretetüket, a közös emlékeket, mindegy egyes mosolyt külön-külön, köszönöm a szülőknek a bizalmat, a támogatásukat, a megerősítést.
Üzenetem mindannyiuknak, hogy nem érdekes, mikor válik a gyerek tökéletes helyesíróvá, szövegértővé, matek-műveletek tudójává (ha egyáltalán számít az elsajátítás mértéke). Főleg manapság, mikor a világ már a zsebünkben elfér: kit érdekel, tudják-e mi a különbség és a hasonlóság a béka és a gólya közt? Bár ennél az osztálynál sem jelentett gondot a tananyag elsajátítása, mégsem ez a fő. (A számonkérések eredményei nem olyan fontosak, a jegyek többedlegesek, ne ezzel foglalkozzanak. Valahol tudni kell határt szabni a világ zajának. Azok csak számok. Nem lesz attól valójában több senki, hogy egy hamarosan felemésztődő papíron leírt érték most eggyel több, vagy kevesebb, mit a többieké...) Egy ép és egészséges személyiség, lélek és psziché nélkül nincs hová beágyazódni annak a sok tudásnak, amit bele töltünk, úgyhogy elsősoban erősítsük, támogassuk őket ebben, hogy szeressenek tanulni, szeressék, amit csinálnak, legyen élmény az együtt töltött idő, úgy jobban megy a tanulás is.
Túl rövid a gyerekkor, sőt az élet is, hogy ne így fogjuk fel a dolgokat.
Ez az én módszerem.
