Őszinte gondolatok nevelésről, a demokráciát tanításról

Az elmúlt időszakban - mióta tudom, hol (nincs) a helyem, folyton fúrja az oldalam, hogy vajon mit tanulhatnak tőlünk valójában a gyerekek. 

Az egy dolog, hogy megtanítjuk őket olvasni, írni és számolni - de ezen felül - indirekt módon a gyerek sokkal többet tanul el. Látja és hallja a köztünk zajló kommunikációt. Érzi a szituációk hangulatát - s bár sok felnőtt nem hiszi, de mindebből kiérti a kommunikáló emberek mindenféle viszonyát.

• Horizontálisan: most akkor bírjuk-e egymást, tudunk-e, illetve hajlandóak vagyunk-e érdemben hozzáadni egymás munkájához. 

• Vertikálisan az alá-, illetve fölérendeltségi viszonyokat. A vélteket és a valósakat. (Majd ezt kifejtem.) 

Véleményem szerint rossz kiindulás, hogy "ugyan már, ezt a gyerekek nem érthetik". Az lehet - de ez is csak a kisebbik szelete a körülöttem lévő gyerekeknek - hogy nem tudatosul bennük. De mindnképpen beépül. Ha nyugalom van, ha feszültség van, ha egyenlőségek, illetve egyenlőtlenségek állnak fent. S nem magyarázza el nekik szinte senki, csak beléjük épül, s talán burjánzik majd el.

Én ezt nagyon nem szeretném. Szerintem a nevelés része, hogy mi felnőttek a mindenféle szituációkat megmagyarázzuk nekik. Hogy lássuk és láttassuk a példákat, akár modellezzük őket. Mutassuk meg nekik a "jókat", de néha a "rosszakat" is, hogy eszükbe jusson, milyen érzés részt venni egy egynél több fős bármilyen kommunkációt magába foglaló élethelyzetben. Onnantól pedig övék a döntés, hogy hogyan viselkednek, mert azt már ha akarnánk sem tudnánk befolyásolni.
Tanítóként azonban szerintem fontos lefektetni az egyenlőség alapjait. Számomra ez a demokrácia egyik alappillére. Az igazié. 

Most olyan dolgokat taglaltam, amelyek "kicsik", abban a tekintetben, hogy csak pár emberi élet egy-két perces epizódjai. Ilyenekből tevődik össze minden élet, és - direkt, vagy indirekt - ebből tanul mindenki. Így alakul az attitüd a többi embertársunk felé. És a sors olyan, hogy összehoz majd hasonlókkal. Ha pedig többen vagyunk, csoport leszünk, erősítjük egymást, akármilyen attitüddel rendelkezünk.
Így alakul ki egy demokratikus társadalom.

Hiszem és örülök neki, hogy ebben nekem gyerekek a partnereim, és hathatok egy kicsit rájuk, elültethetem bennük azokat a magokat, amik ezt a posztot is ihlették, és még megannyi gondolatot, ami egy értlemes, elfogadó, lélekben egészséges felnőtté válásához kellenek.

Úgy alakult, hogy korábban ezt kicsit szűkebb keretek közé, talán gyermekek számára is érthető, sarkos (kissé túl sarkos) formában és stílusban is megírtam. 
Íme:



Kedves Gyerekek!

Nagyot változott nemrég a világ,

A felnőtt többé nem bölcsebb már,

Mint a gyermek: jó példát alig ád.

Szépen kérlek: (vakon) ne hallgassatok ránk!

Bizony, én úgy hiszem, ti okosabbak vagytok.

Hatalmi mámor, balgaság nem mosta ki agyatok.

Amíg Ti tudjátok, mi az együtt, s mi az egyedül,

Addig a nagy azt mondja együtt, majd nem vegyül.

Versenyt csinál a nagyotmondásból.

Posztol, megmond, sért és beszól,

Majd kihúzza magát: de ügyes is voltam,

Tettem a szépet és fekvőbe is rúgtam.

[Nem segíti fel, aki lent van,

Tovább tapossa csak.

Nem épít, csak rombol,

(s a semmi iránti) haragja viharként tombol.]

Ne kövess. Ne hidd, hogy ez a helyes.

Ez inkább búhoz, majd háborúhoz vezet.

Te még képes vagy megfogni bárki kezét,

Legyen az öreg, fiatal, fekete vagy fehér.

S fogd is meg! Sőt: 

értsd, fogadd el, ha tudod, szeresd is őt.

Ha holnap Te leszel a felnőtt,

Adj a fiaknak esélyt és szebb jövőt.