Őszintén

Eljött, elkezdődött, folyik, vagy ahogy a "maiak" fogalmaznak, dübörög a tanév.
És osztályfőnök lettem. 5 tanévvel a hátam mögött, egy olyan helyen, ami nem csak városi, de országos szinten, s állítom, akár nemzetközi berkekben is kiemelkedően teljesít(ene). Nem állítom, hogy bármilyen fórumon a legjobb (habár a mutatók így közvetítik ennek a komplex rendszernek, munkafolyamatnak eredményeit, amennyiben elfogadjuk, hogy ezek átválthatók nominális értékekre), mert mindig is kirázott a hideg az oktatás és a verseny bármilyen kapcsolata között.
 - A mai napig is jókat mosolygok a "versenytanítás" szón, ami a főiskolán bevett szokás volt... Valahogy nem tartom elég életszerűnek, életszagúnak ezt a kifejezést. Félreértés ne essék, nem szeretnék bírálni senkit (a főiskolát sem), tényleg lehet fergeteges és gyatra órákat is tartani, mégsem hiszem, hogy egy óra (vagy akár dokumentum, de még egy nagy volumenű értékelés sem) képet adjon bárki pedagógiájáról. Emiatt nem is versenyeztetnék senkit senkivel. Bocs.
Tények: tanítok matematikát, olvasást, írást, fogalmazást és nyelvtant, környezetismeretet, erkölcstant és testnevelést, valamint technikát. (Emellett tartok külön korrepetálást és a tavalyi 6 magántanítványból kettőt még mindig tanítok.)
Egyelőre sok dolgot csak most tanulok, együtt a gyerekekkel, de ami lépéssel előrébb vagyok, valószínűleg egy életre szóló továbbképzésként emlegetem majd évekkel később.
Nem állítanám, hogy könnyű. Sőt.
Minden nap 5 órai kelés, 7-kor már az iskolában vagyok és ritkán távozom órák után. A napok általában telítettek, a lyukasóra sem lyukas, nincs kilépés, nincs ebéd, sokszor még mosdóba is elfelejtek kimenni. Van rengeteg dolgozat és füzetjavítás, vannak bemutatók, vannak hospitálások, van rengeteg adminisztráció, van helyettesítés, van kapcsolattartás szülőkkel ilyen és olyan témában. Otthon órákra készülök éjbemenően.
Unalom? Az nincs.
Mindig is arra gondoltam, hogy - habár én nem vagyok az a versenyző típus - nyerni azért szeretek. Bizonyítani szeretek. Szeretem az elismerést, és egyre többet hajtom én is, hogy másoknak jusson belőle. (Hozzáteszem - s akinek nem inge, ne vegye magára - ez manapság nem dívik: a szülők, a gyerekek és a kollégák elismerésre néha zavarba is ejt, mert a többi meg annyira zavarba ejtően NEM reagál a munkánkra. Mondhatnánk, hogy minek is annyit hátba veregetni minket, nem kell annyit ajnározni, hiszen "csak a munkánkat végezzük" - de én csak azért is hajtom, hogy nem árt az senkinek.)
Nos, visszatérve: nyertem. Győztem. Egy versenyben, amit nem hirdetnek, ami bennem folyik. Meg tudtam csinálni. Ott vagyok egy hegy tetején, feljutottam a csúcsra, éreznem-élveznem kell a kilátást és dédelgetnem az emlékét az ide vezető útnak.
Próbálom. Most újraolvasom, hátha meg tudom győzni magam, és végre nem a "most épp mit nem csináltam meg" érzéssel zárom a posztot.
...

Update: nem sikerült.