A mágikus tudat csendes halála - avagy a mindennapi grincsek idejének eljöveteléről

Vissza tudsz-e emlékezni arra, amikor a szüleiddel együtt daloltatok a csukott ajtó mögött, várva a Mikulást, hogy a kívülre helyezett tiszta kiscsizmádat megtöltse finomságokkal? Vagy arra, milyen érzés volt várni az angyalkára izgatottan, s a szomszéd szobából hallgatózni, mikor hallod meg végre azt az édes kis csengettyűszót? Fel tudod-e idézni, hogy milyen hosszan maradt meg benned a "gólyás-méhes-pillangós állapot"? Régi mesékre emlékszel-e még - na és a hangokra, amik azokat mesélték?
Van-e igényed arra, hogy a gyermeked higgyen a fenti dolgokban? Erősebb-e benned a mese és a mesélés iránti szeretet, mint a dolgok puszta dokumentálása, és a "véres valóság" közlése, ha a kisgyermekedről, kisgyermekekről van szó?
Nem? Hát rá se ránts, végülis így is lehet élni...

Burnout

"Anyway, like I was saying, I had a lot of company. My Momma always said you got to put the past behind you before you can move on. And I think that's what my running was all about. I had run for three years, two months, fourteen days, and sixteen hours...  And just like that, my running days was over."

Ha bárkinek nem lett volna egyértelmű, ez a Forrest Gump című örökbecsű film szövegéből egy kis részlet, egy igen szuper jelenetből, amikor Forrest egyszercsak abbahagyja a futást. Kiég, elfárad.
De közben... hogyan is nézhetnénk ezt a jelenetet szomorú szemmel? Hiszen olyan szellemesen egyszerű módon fejezte ki magát, olyan találóan, akár ha egymagában is ezt a pár sort/pillanatot nézzük, akár az egészet, akkor is olyan...biztató.