Vissza tudsz-e emlékezni arra, amikor a szüleiddel együtt daloltatok a csukott ajtó mögött, várva a Mikulást, hogy a kívülre helyezett tiszta kiscsizmádat megtöltse finomságokkal? Vagy arra, milyen érzés volt várni az angyalkára izgatottan, s a szomszéd szobából hallgatózni, mikor hallod meg végre azt az édes kis csengettyűszót? Fel tudod-e idézni, hogy milyen hosszan maradt meg benned a "gólyás-méhes-pillangós állapot"? Régi mesékre emlékszel-e még - na és a hangokra, amik azokat mesélték?
Van-e igényed arra, hogy a gyermeked higgyen a fenti dolgokban? Erősebb-e benned a mese és a mesélés iránti szeretet, mint a dolgok puszta dokumentálása, és a "véres valóság" közlése, ha a kisgyermekedről, kisgyermekekről van szó?
Nem? Hát rá se ránts, végülis így is lehet élni...
Az egyetemi éveim alatt az egyik legkedvesebb és legbölcsebb tanárom, Jávorné Dr. Kolozsváry Judit ültetett el bennem egy gondolatmagocskát, ami aztán ezerféle módon, helyen és időben újra és újra szárba szökkent. Ő magyarázta el a mágikus tudat jelenségét, amely mindannyiunkban ott van, ez amolyan homo sapiens sajátosság - ki tudja, meddig. (Lehet, hogy ennek kipusztulásával lépünk a lelki és mentális evolúció egyik újabb irányába, esetleg másik lépcsőfokára? Vajon ez milyen irány, vagy milyen szint?)
Tini koromtól éreztem én ennek a dolognak a létezését, magamban és másokban is... csak megfoghatatlan volt számomra. Meghatározhatatlan. A belső hit- és gondolatvilág részeként könyveltem el, de nem próbáltam tovább definiálni. Viszont folyvást mindenféle motívumokban láttam a válaszokat az élet kisebb-nagyobb kérdéseire, (ha nem volt más készen könyvekben, vagy a felnőttektől), és ez pont emiatt a korábban meg nem nevezett szimbólum-rendszer miatt volt így. A mágikus tudatom "jelekkel" mutatta az utat, s ha nem volt jobb, hát arra mentem. Valaki másnak hívja, talán intuícióknak? Nem tudom. Az én esetemben a Tanárnő adta hozzá a nevet, és azóta rengetegszer eszembe jut.
A mai napig is hiszek a jelekben - amolyan egészséges, józan módon -, hála a saját mágikus tudatomnak.
S még egyébként nagyon sok egyebet köszönhetek neki, olyankor pedig gyakran - kimondva vagy kimondatlan - ott lebeg, hogy nincsenek véletlenek.
Mi több: büszke is vagyok rá, és az idő múlásával ez bennem csak nő és erősödik. És büszke vagyok arra is, hogy a szüleim és a nagyszüleim táplálták a mágikus tudatom, pedig minden valószínűséggel ők erről a fogalomról konkrétan sosem olvastak, sosem tanultak - csak így vélték helyesnek. (Apai ágon valószínűleg már az elnevezés miatt is eretnek lett volna a mágikus tudat koncepciója. A családomnak az a fele mélyen katolikus volt. Úgy gondolom egyébiránt, nekik ez a hit nem felülírta, hanem konkretizálta és folytatta a gyermekkorukban még igenis biztosan létező "klasszikus" mágikus tudatukat. A nagymamám visszaemlékezéseiből tudom, hogy így volt.)
Visszatérve rám, hogy hogyan is óvták és táplálták bennem ezt a fajta hitet? Nem törték össze a gyermeki mesevilágomat, meghagytak álmodozni, ameddig lehetett. Az élet, a világ úgyis utánam nyúlt, és ilyen-olyan módon, bármilyen arccal közölte velem, amit mindenki mással is előbb vagy utóbb: hogy nincs Mikulás, nincs Angyalka, Nyuszi meg Fogtündér, sőt gólya sem, meg talán szőke hercegek sem (óh dehogynem!).
Ami ebből mára megmaradt, az egy csodálatos "csomag". Hála az égnek úgy néz ki, ezzel nem vagyok egyedül (innentől fogva többen vagyunk hasonlóan dilisek, haha); épp a mai nappal fejtegettük ezt a legjobb barátnőmmel. Eljutottunk odáig, hogy a múltunknak köszönhetően váltunk ilyen "reménytelenül romantikus" alkattá, illetve azért, mert a gyermeki hitünket a lehető legtovább óvták a környezetünkben lévő "releváns" felnőttek (rokonok, pedagógusok, szomszédok, barátok és ismerősök), s egyúttal kialakították bennünk valahogy az igényt ennek a hitnek valamiféle konzerválására, hogy később képesek legyünk azt továbbadni. Soha életünkben nem kaptuk meg az arcunkba, de semmilyen módon, hogy naívak vagyunk, vagy még talán hülyék is az elképzeléseink miatt. Támogattak benne, vagy legalábbis nem szembesítettek a valósággal csernusi módon, sem puhább eszközökkel.
Nos ezzel szemben a mai gyerekek jó része túl rövid ideig találkozik ilyesfajta támogatssal, ha egyáltalán találkozik. Évről évre egyre többször látok ilyet, és ez engem egyébként valahol mélységesen felháborít.
Most persze el kellene gondolkodjam, mi a fenéért gondolom én magam olyan toleránsnak, ha nem fogadom el, hogy egyes szülők eleve úgy kezdik a gyereknél, hogy hát van a fa, és anya bevásárol alá, meg van apa, aki beöltözik nevetséges piros maskarába és eltorzított hangon hülyeségeket beszél, meg nincs gólya, hanem van nuni meg kuki (a babadumát bezzeg meghagyják) és ha így meg úgy az találkozik, jön a kistesó... Na bocs, nekem itt a határ, de én nem vagyok ilyen és nem is vagyok hajlandó egy gyerekkel ennyire őszinte lenni, nem fogom őt lesokkolni az igazsággal. Eljön majd az idő, amikor ezeket egyébként is el kell mondani nekik és igenis jobb, ha ő kérdez rá (ha megteszi majd egyáltalán, de egyre valószínűbb, hogy nem így lesz... tisztelet a kivételnek!).
Jöhet bármilyen szaki, nem tudja bebizonyítani, hogy az ilyen típusú "mindenbe beavatom a gyerekemet" elv egészséges irányba és mértékben idéz elő fejlődést a gyerek lelkivilágában, mentális életében. Ez a sokk igenis káros. És sok esetben további problémákat idéz(het) elő: akkut frusztrált állapotok, vagy konstans szorongás, pszichés és szociális zavarok (pl. beilleszkedési nehézségek). És ezek egyébként csak a könnyebben "lenyomozható" bajok, hiszen az agyunk olyan komplikált, hogy sajnos sok egyéb funkciót érinthet egy nagyobb lelki tartuma. Kell tudni néha azt mondani: ezt kedveském majd megbeszéljük, ha nagyobb leszel - vagy elterelni a szót, ügyes diplomáciai húzásokkal. Igenis nem lesz belőle probléma, ezt garantálhatom.
Nagy kár, hogy pedagógusként sok ilyen "beavatott gyermek" esettel kell szembesüljek. És nem csak azért, mert látom, hanem azért is, mert én értem. (Vajon jobb lenne nem látni és nem érteni?)
Tudom, hogyan és mit veszítenek azok a gyerekek, akiknek nincsen álomviláguk, akiknek nem mesélnek. Akik instant megkapják a valóságot, csomagolás nélkül kapják az igazat. Az pedig kifejezetten rossz érzést kelt bennem, hogy egyes szülők még engem is leplezetlenül megmosolyognak, mikor próbálom megmozdítani a gyerekekben a talán már félig feledésbe merülő gyermeki hitvilágot - mondjuk egy Télapóval karöltve.
Mégis: valahol talán jó volna tudnom, miért van ez egyre inkább így. Személyes tragédiák, félresikerült szülő-nagyszülő kapcsolat, felemás, megtört sorsok? Így reagáltak egy régebbi emlékre, emléksorozatra: elridegüléssel? Talán csak lustaság? Vagy tényleg valamiféle elv ez? Vastag takaró, hogy ne kelljen a gyereknek, gyerekkel "bohóckodni"?
Messzire mennék, és nem fogok, mert a posztot nem szeretném könyv-hosszúságúra nyújtani. De megérne legalább egy külön bekezdést, hogy a mágikus tudat halálával vajon a tradíciók meddig tudnak fennmaradni a világban? Meddig lesz Mikulás, meg Karácsony egyáltalán? Meddig jön a Nyuszi, és Fogtündér? Lesz olyan - micsoda rémálomkép! - amikor mindenféle jelszavakkal teljesen eltoljuk magunktól ezeket a kedves szokásokat? Nem lesz karácsonyfa sem, meg locsolkodás? (Bárhogy is, amiatt nem aggódom, hogy a nagy zabálások és a mérhetetlen alkoholizálás miatt azért mégiscsak tudni fogjuk az ünnepek helyét a naptárban. Meh...)
Talán nem is olyan sokára megválaszolják magukat a fenti kérdések... aminek remélem, én nem leszek tanúja.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése