Burnout

"Anyway, like I was saying, I had a lot of company. My Momma always said you got to put the past behind you before you can move on. And I think that's what my running was all about. I had run for three years, two months, fourteen days, and sixteen hours...  And just like that, my running days was over."

Ha bárkinek nem lett volna egyértelmű, ez a Forrest Gump című örökbecsű film szövegéből egy kis részlet, egy igen szuper jelenetből, amikor Forrest egyszercsak abbahagyja a futást. Kiég, elfárad.
De közben... hogyan is nézhetnénk ezt a jelenetet szomorú szemmel? Hiszen olyan szellemesen egyszerű módon fejezte ki magát, olyan találóan, akár ha egymagában is ezt a pár sort/pillanatot nézzük, akár az egészet, akkor is olyan...biztató.



Most én vagyok a csatakos, hosszúhajú, hosszú szakállas pasi helyében, én fordulok a korábbi menetriányommal szembe és jelentem ki: elfáradtam.

Lehetett volna ez később... korábban legalábbis úgy képzeltem, a burnout 15-20 év után üt be nálam, és lassabb lefolyású lesz. De úgy látszik, ez is végbemehet villámcsapás-szerűen. Különösen, ha vannak külön motorjai. És a felismerés ideje sem kell, hogy hónapokig húzódjon.

Picit most úgy érzem, hogy békében vagyok ezzel az érzéssel, nem kell féljek tőle. Eleget olvastam róla, tudom, hogy onnantól, hogy elkapott, és szembe tudok nézni vele, és meg is tudom nevezni, már túl is vagyok a nehezén. Mármint nem gyötröm magam többé, hogy pedig tovább kell csinálni, méghozzá mosolygósan. Nem kell. Nem kell mindig azt érezni, magamat belekényszeríteni, hogy kedvvel végezzem a dolgom. Lehet azt (egy kicsit) kedvetlenül is csinálni, meg akár vacakul is.


A mérleg nyelve

A tényállás a régi: nekem a gyerekekkel eltöltött idő örömet okoz. Az pedig külön boostolja az örömöm, ha ők is kellemes emlékeket őriznek és emlegetnek fel. Továbbra is büszke vagyok arra, amit viszont már nem közvetlenül a jellemből fakad: óráról órára találkoztatom a műveltséget az életre való felkészüléssel. Egyszerre vagyok képes a klasszikus és a modern értékek felvonultatására. Minden iskola érdekel, mindenből kiveszem a hasznos tudást és igyekszem azt átadni, de egyiknél sem ragadok le teljesen. Tolerálom, ha valaki egyértelműen mást követ és próbálom az ilyesféle elfogadásnak az eszközrendszerét bővíteni a gyerekekben is. Mindenféle értelemben véve időben és térben a saját origómtól akár kicsit eltávolodva segítem a lelki és mentális fejlődésüket. Van érzékem az egyes jellemvonások felismerésére, finom csiszolására a személyiség csorbítása nélkül. Mindezeket a kompetenciákat hosszú tanulási folyamat és gyakorlás alatt szereztem (elég jó "bizonyítványokkal"). Mindeközben híve vagyok annak a gondolatnak, hogy mind a saját mind pedig mások fejlődése élethosszig tart.
Mialatt azonban ezekre a fentiekre koncentráltam a munka közben, figyeltem ugyan, de talán mégis lecsúsztam néhány dologról. Fémes-hideg, hajlakkszagú, de nagyon trendkövető világban ébredtem, ahol borzasztóan fontos, hogy a gyereket BMW-vel vigyék a suliba, és (drága) forcimezekben üljön a tanórákon, a táskákban menő játékok, a legszuperebb írószerszámok, és minél drágább tartalmú akcóhősös uzsonnáska lapuljon. Nem fontos viszont semmi azokból, amit én feljebb leírtam, és nem fontos az se, hogy a "gyerekekre felügyelő" személy hasonló eszmék mellett tegyen hitet. Vigyázzon a gyerekre, és kész.
Elveszett az a "hülye teória" is, amit genleman-elvnek titulálok. Egy közepesen butácska amerikai maszlagban hallottam sok évvel ezelőtt, de nagyon tudtam és tudok vele azonosulni: a gentleman nem az, aki lovakat tart (vagy BMW-t...), hanem aki elkövet mindent, hogy a körülötte lévők a lehető legkellemesebben érezzék magukat.
Nem mondom, hogy nem billegett a mérleg sose azelőtt, de alapvetően korábban sosem éreztem, hogy arra billenne, hogy a világ (ajaj, megkövezős rész következik, szóval inkább a szülők hozzáállása!) több fájdalmat és fáradtságot adott volna, mint amennyi örömöt a gyerekek okoztak.
De most eljött ez az idő, és azt hiszem, ez az a pont, ahol magamra kell gondoljak: érdemes tovább küzdeni? Ha tudom, hogy most élek, és minden eddigi biztos tudás és hit szerint márpedig ez az egyetlen életem, ami tuti az enyém és tuti, hogy emlékszem rá (legalább a demenciáig, vagy alzheimerig), hát ez az, ami kell és amire vissza akarok nézni?


A szélmalomharcra?

Nem, nem akarom azt látni. Feladom.


Önző leszek,

És figyelmemet a saját családom felé irányítom. Úgyis folyton kaptam az ívet. hogy ugyan honnan tudhatnám, milyen is egy gyerek, meg a gyereknevelés, ha egyszer sajátom nincs is. (Jah, vajon honnan is tudhatnám, végülis nem is velük dolgozom és nem róluk tanulok immáron 15 éve...)
A foglalkozásom más lesz, mint a hivatásom. A munkám befejeztével valamilyen más vízre evezek. És most fellélegzem, és megírom a saját szövegem Forrest Gump mintájára:


Szóval hadd mondjam el, remek évek állnak mögöttem. Csomó édes, kedves, vásott kisgyerek, tele reménnyel, tele ötlettel, akiknek minden jót kívánok. Azt hiszem, róluk szólt az eddigi felnőtt életem. Hivatalosan 8 évet, 3 hónapot és 5 napot töltöttem el eddig iskolai gyakorlatban, előtte 6 évet tisztán az erre való felkészüléssel. De most egyszercsak véget értek a tanítós napjaim.