Örökségek

Épp most olvastam a legutóbb megjelent Vekerdy-interjút, és mint annyi interjú és a könyvei olvasása után is megint eszembe furakodik egy gondolat, amelyet - milyen természetesnek tűnik ezt leírni - szorongás övez.
Szarjam le az iskolát?
De hiszen én imádom az iskolát!

Aztán persze ez nem az a jelmondat, ami valóban összefoglalja a mondanivalóját, talán nem is annyira végső következtetés. A DTK - Elviszlek magammal interjújában is előlegezett valamit ebből a gondolathalmazból, már számítani lehetett rá, hogy egyszer kimondja. Szó, ami szó, hangzatos, mert szélsőséges... de tényleg inkább azért, hogy felkeltse a figyelmet, mintsem hogy felszólítson.
Sokadmagammal nem szarom le az iskolát, és nem csak azért nem, mert szeretem az éráját, de azért sem, mert tudom, hogy ki mindenki tesz bele munkát, időt, vagyont, hogy iskola legyen, és ne szemétdomb mondjuk. Gyerekek, szülők, pedagógusok, a konyhás nénik, a portások, a takarítók, a gondnok, meg még sok mindenki más.

Még Vekerdy is tudja, hogy a legtöbbször nem ezzel van itt a baj, de mintha felülről-kívülről diktálnák a rendszerbe a hibás kódokat. S márpedig ha diktálás folyik, akkor körmölés lesz, ez a vérünkben van, és erről szólt az első diktálás is, amikor még gyermeki kíváncsisággal ragadtuk meg a pennát és jószerivel kihasználták ezt a naiv hozzáállást. Azóta is ez megy, diktálnak és (szinte) mindenki ír. Most még akkor is hagyjuk, hogy diktáljanak, ha tudjuk, hogy nem jó, amit leírunk, s még akkor is, ha tudjuk, hogy van választásunk a toll letételéről.

Azzal az ívvel egyébként egyetértek, amit végigjár Vekerdy is. És nagy mázlim, hogy én ilyet mondhatok, mert a Magyarországon tanító kollégim legnagyobb részének se ideje, se ereje, se forrása nincs mai Vekerdyt olvasni; s ráadásul az ő kezükben is ott a penna, amivel egy felsőbb utasításra szakadatlan vésniük és vésetniük kell (sokszor felesleges dolgokat, esetleg egyenesen hülyeségeket). Revolúciós attitüd kizárva, mindenféle ellenvetés durva szankciókkal jár.

Más.
A napokban beszélgettünk a férjemmel, kinek milyen különórái voltak gyerekkorában. Neki semmilyen, viszont délben otthon ebédelt és folyton a ház körül lebzselt sokadmagával. Nekem volt egy pár... jazz-balett, gyerektorna, tömegsport, sakk, művészeti előkészítő és aztán grafika és művtöri, úszás, kosárlabda, karate, "számtech", hiphop, később még kémia is... most ennyi jut eszembe. Jórészt én választottam, és sose bántam... de na, ez leírva is sok.
Hetedik osztálytól magamtól közlekedtem a nagy Budapesten, az is elvett egy rakás időt, pedig még a gimiváltás is az én kedvemért történt. A férjem mindent helyben "megkapott", nem is kellett a kötelező tanórák tananyagánál többet tudnia; 18 évig gyerekeskedhetett a mázlista :)
Amit én első osztálytól (!) tanultam, azzal már Vágó Istvánnál is sokra vihettem volna: 8 évesen tudtam, mi a predikatív szerkezet és 17 évesen a neurotranszmitterekről és genetikai rendellenességről olvastam cikkeket kis bioszos ínyencségként. Mi a túrónak??? ("Még jó", hogy érdekesnek tartottam...)
A férjemből azóta nagyon kiegyensúlyozott, nyugodt, diplomatikus és nyitott ember lett. Bármennyire is próbálok, nem érek a nyomába, a véremben van a stressz és szinte sosem vagyok teljesen nyugodt.

Nem is tudom, mit tennék, ha iskolás korú gyerekem volna, vagy esetleg én volnék az.
Lehet, hogy a Budapest Schoolt vagy az "Amerikai Iskolát" választanám, hogy diplomatikusan szarhassuk le együtt le az állami iskolarendszert és tehessük a tanulást - kicsit drágán, de - élvezet tárgyává? (Btw, ez se spanyolviasz, csak a közoktatásban erre semmilyen keret nincsen már, és lassan a személyi feltételek sem lesznek adottak...)
Lehet, hogy tojnék a jegyekre, a bukásra, csak a minimumra törekvés volna a tanulás, de emellett meg olvasnánk, írnánk, rajzolnánk, játszanánk és pihennénk naphosszat? (Azért jóérzésből akár még elnézést is kérhetnék a pedagógusoktól, hogy ezzel a hozzáállással élek...)
Meg tudnám állni, vagy meghajolnék és eleget tennék a "piaci diktátumnak" és beállnék a mókuskerékbe jó jegyeket szerezni bármi áron? Keresném az ötcsillagos korrpetítorokat és különórákat?
Tényleg nem tudom.

Viszont azzal már egyre inkább tisztában vagyok, hogy tanítóként milyen feladataim vannak, mi mindent kell átadnom a diákjaimnak. Tapasztalatok révén, és a tanulás és a tanítás szeretete nyomán.
Így például:

• El kell mondjam, mit vár tőlük a vizsgaanyag. 
• S ha éppenséggel tudom azt is, akkor elmondom, hogy ezen kívül/emellett/ezzel ellentétben valószínűsíthetően mit vár tőlük az élet. (De belátom, nem vagyok jós...)
• Megmutatni, hogy az információkat manapság nem csak  lehet szelektálni, de kell is. Lesz, amire nem lesz szükség: olyankor jöhet a "törlőfej".
• Meg kell tudniuk, meg kell tapasztalniuk, hogy tudni valamit tök jó dolog, de még jobb megtanulni.
• Valahogy értésükre kell adnom, hogy közösen értéket teremteni sokszor sokkal többet ér az egyén és a közösség számára is, mintha egyedül tennénk. 
• De mindenekelőtt bátorítanom, erősítenem, támogatnom kell őket. 
• Tehermentesíteni, amennyire lehet (még akkor is, ha ez nekem teher lesz aztán: értelmetlen tananyagoknál pl simán csak ugrani vagy rövidíteni egyet, vagy elvégezni helyettük "a leckét").
• Átadni a választás szabadságának érzését.
• Lehetőséget kell adjak nekik az elzárkózásra is, mindentől és bármitől. 
• Védeni kell őket attól, hogy megtörjenek, és egy (vagy több) korábbi generációtól, ami azon morog, hogy őket nem nyomorítja meg a tanulás.

Igen, tudom, ha így nő fel egy gyerek, óhatatlan demokrata lesz, és az nem kedvez a rendszernek, amit a mai Magyarországon látunk és megélünk. Annak nem, de a VILÁGnak igen.