A mágikus tudat csendes halála - avagy a mindennapi grincsek idejének eljöveteléről

Vissza tudsz-e emlékezni arra, amikor a szüleiddel együtt daloltatok a csukott ajtó mögött, várva a Mikulást, hogy a kívülre helyezett tiszta kiscsizmádat megtöltse finomságokkal? Vagy arra, milyen érzés volt várni az angyalkára izgatottan, s a szomszéd szobából hallgatózni, mikor hallod meg végre azt az édes kis csengettyűszót? Fel tudod-e idézni, hogy milyen hosszan maradt meg benned a "gólyás-méhes-pillangós állapot"? Régi mesékre emlékszel-e még - na és a hangokra, amik azokat mesélték?
Van-e igényed arra, hogy a gyermeked higgyen a fenti dolgokban? Erősebb-e benned a mese és a mesélés iránti szeretet, mint a dolgok puszta dokumentálása, és a "véres valóság" közlése, ha a kisgyermekedről, kisgyermekekről van szó?
Nem? Hát rá se ránts, végülis így is lehet élni...

Burnout

"Anyway, like I was saying, I had a lot of company. My Momma always said you got to put the past behind you before you can move on. And I think that's what my running was all about. I had run for three years, two months, fourteen days, and sixteen hours...  And just like that, my running days was over."

Ha bárkinek nem lett volna egyértelmű, ez a Forrest Gump című örökbecsű film szövegéből egy kis részlet, egy igen szuper jelenetből, amikor Forrest egyszercsak abbahagyja a futást. Kiég, elfárad.
De közben... hogyan is nézhetnénk ezt a jelenetet szomorú szemmel? Hiszen olyan szellemesen egyszerű módon fejezte ki magát, olyan találóan, akár ha egymagában is ezt a pár sort/pillanatot nézzük, akár az egészet, akkor is olyan...biztató.

Örökségek

Épp most olvastam a legutóbb megjelent Vekerdy-interjút, és mint annyi interjú és a könyvei olvasása után is megint eszembe furakodik egy gondolat, amelyet - milyen természetesnek tűnik ezt leírni - szorongás övez.
Szarjam le az iskolát?
De hiszen én imádom az iskolát!

A lojalitásról

Szörnyen fontos tulajdonság, vagy inkább komplex érzés - kinek mi. Ha kialakult, rögzült, akkor az stabilan ott marad szépen a "háttérben futó programok" között. Nehéz kitörölni. (Én nem is tudnám.)
Benne pedig foglaltatik millió lehetséges reakció, amit egy embertől (de akár egy állattól) is várhatunk, ha bizonyos szituációk adódnak. Ezt a poszt végén taglalom.

Eufória

Mindannyian keressük, pedig ott van bennünk, velünk... mi az?

Igen, a boldogság.

Közben a vállamon ülő magyar zászlóba csavart kisördög azt súgja, töröljem a felütést, mert túl giccses.

A boldogság egy olyan érzés, ami velünk születik, de elveszhet, ha nem vigyázunk rá. Beszélni kell róla, gyakorolni kell, ha meg akarjuk tartani. Olyan kicsit, mint a szeretet, vagy valamilyen tehetség, de mindenképpen egy képesség. Vannak olyan emberek, akik művészi szinten is űzik - mindenki ismer ilyet szerintem.

Anno emlékszem egy iskolai órára, ahol érzelmeket olvastak le a gyerekek egy képről. Egyszer előfordult, hogy a mosolygós figura a "boldog" jelzőt kapta. Már nem emlékszem, hogy ezt a választ hogyan értékelte a pedagógus, mindenesetre én elkezdtem gondolkodni rajta: a boldogságot le lehet olvasni egyetlen arckifejezésből? Lehet-e egyszerre hangulat és érzés is? Vagy összetévesztjük az örömöt a boldogsággal?

Mostanában nagyon sokat foglalkozom ezzel a témával. TED előadásokat nézek, különböző írásokat olvasok/futok át és kapcsolódási pontokat keresek a neveléssel-oktatással, az iskolai élettel, meg a saját munkámmal. Keresem a kifejezéseket, hogy eddig milyen célok mentén dolgoztam/dolgozom, milyen mértékben és formában lelhető fel benne a boldogság és az öröm, illetve az erre való nevelés - s mivel magam is fontosnak tartom a személyiségformáló erőt, amit az ember a saját személyiségével tesz indirekt - nagyon is foglalkoztat, hogy a gyerekek milyennek látnak engem, releváns vagyok-e számukra, ha a boldogság útjáról-módjáról tanítok. Boldognak látnak? (Mert az engem is boldoggá tenne, még boldogabbá, hogy pontos legyek.)

Történt aztán pár hete, hogy újból részem lehetett egy "sorsszerű" élményben, egy találkozásban... s a heuréka-pillanatból, a felismerésből, hogy a boldogság vezérfonala mentén más is szeretne "iskoláztatni", egyszerre napok, aztán hetek lettek, és folyamatosan arra gondoltam, nem lehet véletlen, hogy egyszerre több embert is megihletett volna az ötlet: kapcsoljuk össze a kettőt. Tegyünk érte, hogy az iskola egyszerre legyen örömforrás, és helyszín a "gyakorláshoz", tanuljuk meg hogyan kell és formáljuk az iskola módszereit, célrendszerét, feladatait, környezetét olyanra, hogy a szereplői most is és a jövőben is boldogok legyenek (boldoguljanak?).
(Hamar rájöttem, hogy nyitott kapukat dönget ez a "fergeteges" idea. A legtöbb ember már így is ezen dolgozik, legfeljebb a hatékonysággal akadhatnak gondok valamilyen ok(ok)ból...)

Újabb gondolat-görgeteg következett, megpróbáltam az egész ötletet negálni: egyáltalán honnan veszem, hogy nem nyújt örömöt (eleget?) az iskola? Hiszen én magam majdnem mindig "megkaptam azt a bizsergést" a suliban, remek tanítóim és tanáraim voltak dögivel, sokszor motiváltak számomra lehetetlennek tűnő feladatokra, vagy épp átsegítettek a nehézségeken. 

Úgy tűnik azonban, főleg az elmúlt 10-15 évben, hogy ezt a fajta bizsergést egyre kevesebben érzik. Ha volt is kezdetben, az elhalt a diákokban. Erről nyilatkozott valahol Vekerdy tanár úr is egyébként, de több egyetemi oktató is, néhányukat még személyesen is ismerem. Többen kihangsúlyozzák közülük, hogy a nagy nyomás ellehetetleníti az oktatásban töltött "boldog idő"-t. Valószínűleg túl messzire vezetne, ha továbbra is az ördög ügyvédjeként próbálnám a rendszert védeni (s valljuk be, ennyi rendszer-ellenző poszt után kicsit meghasonult dolog volna), de nem lehet, hogy mégis kicsit el van túlozva manapság "az iskola sz@r hely" és a "tanárok többsége idióta" kánon? Nem tudom biztosan, én is csak magamból tudok kiindulni, illyetve a saját tapasztalataim az elsődleges forrás...
(Az azonban biztos nem véletlen, hogy ezzel a "mottóval" - mármint a boldogsággal, mint egyetemes motivációval - indítanak manapság iskolát, és lesznek tanulóik, akik és akiknek szülei egyaránt hasonlóan gondolkodnak... akkor csak van benne valami...)

Visszakanyarodom. Én szeretek tanítani, nekem az iskola most is egy olyan színtér, ahol kiteljesedhetek és rengeteg kellemes élményben van részem. A gyerekekkel töltött idő majdnem mindig feltölt, imádom a dinamikáját, a változatosságát, a sokszínű kis bagázsaim - szerte minden iskolában, ahol eddig tanítottam. Igaz ugyan, hogy a "szokásos" iskolarendszerből kikerülve kicsit most csökkent rajtam a nyomás, ezért felszabadultabban dolgozom mint korábban, de mindig is tudtam a gyerekekkel együtt nevetni, ha feszített tempót diktáltak, akkor is. Remélem ezt ők is így érzik... és öröm tölti el a szívüket, ha visszagondolnak az együtt töltött időre.

Jelentem, hogy a múltra gondolva és a jelent megélve boldog vagyok. Szerintem a gyerekek is tudják ezt. Ami körülvesz itt, az van bennem is, s ami eddig hiányzott is kicsit: béke és egyensúly. Múlt pénteken a beszélgettünk a témáról a gyerekekkel, mert szerettem volna bevonni őket is, tudni, látni, érezni szerettem volna, hogyan gondolkodnak ebben a kérdéskörben. Ne higgye senki, hogy nekik erről nincs fogalmuk! Ó dehogynem van, és érdemes együtt filózni velük a témán. S most időm is van rá szerencsére :)

Hogy miért ez a topik épp... és miért vittem be épp most az órára... nos személyes dilemmát okozott, hogy feltették nekem a kérdést: szeretnék-e részese lenni egy ilyen iskolának, egy "dinamikusan a boldogság felé" nyúló és fejlődő intézménynek? (Elnézést az aposztrofálásért, ez nem jelenti, hogy nem veszem komolyan a "küldetést", csak nem ugyanígy fogalmaznak az "ottaniak", és más nem jutott az eszembe épp...)

A válasz igen és nem.

Persze, hogy akarok, mindig is ezt akartam, ez az alapvetésem, az életben és a tanításban-nevelésben is! Hogyne akarnék? Ki ne foglalkozna ezzel? Ki akarna mást?
De magamtól, magamból indulok ki, a saját tapasztalataimból, ahogy már ezt fent is leírtam. Én ezt mindig így csináltam, intézményi mottó nélkül is. Felszólítás nélkül. Anélkül, hogy ezt a számba rágták volna a fősulin, vagy az egyetemen. Hiszen azért mentem oda, mert "szerelmes vagyok" ebbe a szakmába, azért tanítottam otthon a Kossuthban és a Fazekasban úgy, ahogy, azért öröm nekem a gyerekek mindenkori boldogsága. A munkám, "a dolgom" számomra örömforrás, boldoggá tesz, ha csinálhatom és ha a gyerekek örömében, sikerében részesülhetek, illetve ahhoz hozzá tudok járulni.

Ez cél. És egyúttal módszer is. És életfilozófia, fő mozgatórugó. És remélem a személyes mojo-m :)

Houston, vagy bárki...

Évek óta szajkóztuk otthon, hogy baj lesz, de hát ki hallja ezt meg akkor, ha a konkrét számokról "cirkuszi mutatványokkal" próbálják elterelni a figyelmet... Évekig, több szinten, tavaly még éreztem a saját bőrömön, éreztem a vállaimon, a nyomás alatt, hogy rosszul működik a rendszer... mostanában már csak látom, hallom különböző fórumokon és forrásoktól, hogy mekkora hiányok vannak az oktatásban (igen, az egészségügyben is, csak az nem az én pályám). Ugrás időben. Mostanára már derenghet a "laikusoknak" is, hogy az évekkel korábban bevezetett ingyen helyettesítéseknek oka van: egyszerű indikátorok alapján kiszámolható volt, hogy lassan nem marad a katedrán senki - és itt most nem kezdek okfejtésbe, mert hosszú lenne. S most megint ugrás, de most térben. Anélkül, hogy bármit piedesztálra emelnék, itt egy cikk, ami a lakossága szerint több, mint 8x akkora Németországban jelent meg, mintegy segélykiáltó hangvételben:

http://www.rp-online.de/politik/deutschland/lehrermangel-3300-lehrer-auf-dem-zweiten-bildungsweg-aid-1.7313841

Pedig Németországban a pedagógusok sokkal jobban keresnek ám, és átlagosan (is?) sokkal jobbak a feltételeik. S mégis: A cikk szerint itt intő jelnek vélik, hogy 3300 betöltetlen hely van az oktatásban, jelesint az iskolákból. Lehet, ha ugyanilyen "őszinte" volna hozzánk a sajtó, már fekete kerettel adnának ki oktatásról szóló cikkeket... Nálunk az elmúlt években a média hangja egyfolytában a "sikertörténet" című etüdöktől zengett, s legfeljebb az "ellenzéki" hangvételű bátrak írtak a mesterségesen torzított statisztikákról, függönyök mögött zajló eseményekről. De persze ezeket is csak tompítva kapta meg, aki megkapta s szerény kis elégiáknak - vagy rosszabb, epigrammáknak - tűntek ezek a csinnadratta-szerű biciklitologatós hírek mellett.

Nem tudjuk, hol a vége. Nem tudjuk, hol az alja. Minden évben azt gondoljuk, elértük, s ennél nem lehet rosszabb, de a következő etap erre mindig rácáfol...